A tudomány fejlődésével újabb és újabb megoldások látnak napvilágot az orvoslásban is. Ez természetes, de gondolta volna, hogy a szürkehályog műtétek története évszázadokra nyúlik vissza? Elmeséljük a történetet.

Mondhatni Ádámtól és Évától indulunk, de azért mégsem olyan régről. “Csupán” az ókorig kell visszautaznunk, hogy megtaláljuk a szürkehályog műtétek ősét. Mielőtt azonban beszállnánk a képzeletbeli időgépünkbe, nézzük meg, pontosan mi is az a szürkehályog.

A szürkehályog a szemlencse maradandó elhomályosulása, amely általában idősebb korban jelentkezik. Kialakulhat viszont az életkortól függetlenül is, például sérülésből eredően, születési rendellenességként, illetve fizikai vagy kémiai behatás eredményeként is. A betegségnek pedig nemcsak a neve elborzasztó, hanem a következményei is, ugyanis a szürkehályog - megfelelő kezelés hiányában - vaksághoz vezet.

Az ókoriak persze nem így fogalmazták meg, a régi görögök inkább a tünetek alapján határozták meg ezt a szembetegséget. Tőlük származik a szürkehályog orvosi szaknyelvben ma is használt neve, a cataracta, amely fehér vízesést jelent. Így ragadták meg az akkoriak a betegség legfőbb tünetét, a homályos látást, amelyre találó metafora a vízfüggönyön keresztül való szemlélődés.

A legelső szürkehályog műtétet, amely a teljes vakságot volt hivatott megelőzni, az ókori Egyiptomban végezték el.  A “műtét” során egy apró bronztűvel betolták a szemlencsét a szemgolyó belsejébe. Barbár megoldásnak hangzik, és az is volt, de ha a páciens túlélte, megállt a hályog miatti látásromlása, azaz nem vakult meg.

A szürkehályog műtétek következő állomása a 18. század. Egy brit orvos, Samuel Sharp az 1700-as években már a szemlencse (és az azt körülvevő tok) eltávolításával gyógyította a betegséget. Azonban a szemen ejtett bemetszés elég nagy, 6-8 mm hosszú volt, és az esetek egy részében veszélyes szövődményekkel is járt (pl. gyulladás, ideghártya-leválás).

Mindeközben a francia XV. Lajos királyi sebésze, Jaques Daviel már kifinomultabban, a tok meghagyásával kezelte a betegséget. Ez azért számít nagy előrelépésnek, mert csökkentette a már említett kockázatokat, illetve tekinthetjük ezt az eljárást a jelenleg alkalmazott kezelések alapjának is.

Az eltávolított lencse pótlásának megoldására viszont egészen a 20. századig kellett várni. Műlencséket először a II. világháború után ültettek be, miután rájöttek, hogy a plexi műlencse nem vált ki idegentest-reakciót a szemben.

A következő nagy fordulat 1967-ben következett be, amikor is Charles Kelman amerikai szemsebész a fogkőzúzó alapötletét követve új technikával kezdte gyógyítani a szürkehályogot. Az új eljárás során egy a korábbiaknál sokkal kisebb, 2-3 mm-es sebet ejtve, ultrahang-készülékkel szétzúzzák és kiszippantják a beteg lencsét, aztán az épen maradt tokba helyezik be a műlencsét. A seb méretének csökkentésével Kelman minimalizálta a kockázatot, és lerövidítette a felépülési időt.

Innentől az eljárás lényege nemigen változott, viszont az apró bemetszés új műlencsék kifejlesztését tette szükségessé. Így alkották meg az összehajtható lencsét, amely átfér az apró “lyukon”, majd a helyére kerülve kinyílik.

A szürkehályog műtét ma már fájdalommentes rutineljárás és nagyon sok embert mentett meg a vakságtól. 

Forrás: www.szurkehalyog.hu, www.pharmaonline.hu, cataracta.blog.hu.